Baker-emelő: Charles Spackmann Barker szabadalmaztatta találmány, melynek lényege, hogy a mechanikus orgona nehéz lenyomását sűrített levegővel működő ékfúvócskák könnyítik meg.
Csuszkaláda: A hangrekeszes orgonák fontos része. Az orgona minden sora alatt hosszanti irányban lécek helyezkednek el, melyeket csuszkáknak nevezünk. A csúszkán furatok vannak, így a mozgatásával a csúszka lyukain keresztül tudunk levegőt engedni az orgona azonos hangot képviselő sípjaiba.
Diszpozíció: Az orgona tervezésekor a regiszterek és technikai segédeszközök kiválasztása és a szélládákon történő elosztása, lényegében az orgona megtervezése. Ezenkívül jelenti még az elkészült orgona hangképének, manuáljainak és regisztereinek pontos bemutatását szolgáló leírást is.
Intonálás: A hangszer behangolása, hangszínének beállítása, mely általában a hangszerkészítés legnehezebb része. Az orgonánál ez a fa- és fém sípok nyelvecskéinek és zárkáinak helyes méretezésével történik meg.
Manuál: Az orgona billentyűzete. Egy orgona játszóasztala, a hangszer méretétől függően egytől akár öt manuálos lehet. Ennél nagyobbat nem nagyon szoktak építeni, de a világ legnagyobb orgonája 7 manuállal rendelkezik (az Egyesült Államokbeli Atlantában található).
Mechanikus traktúra: A mechanikus traktúra alkalmazásakor a billentyűk közvetlenül irányítják a sípokat megszólaltató szelepeket. Ennél a vezérlési típusnál előfordul, főleg nagyobb méretű orgonák esetén (az az nagyobb regiszterszámnál), hogy a billentyűk nehéz kezelése miatt fárasztóvá válik a játék. Ezért fejlesztették ki a pneumatikus traktúrát.
Nyelvsíp: A nyelvsíp olyan síp, mely belsejében egy sárgaréz-lemez található, ezt nyelvnek nevezzük. A beérkező levegő megrezegteti a nyelvet, ami megrezegteti a síp felső részén található tölcsérben a sípból kifelé áramló levegőt.
Orgona: Sűrített levegőt munkába állító, billentyűvel vezérelt hangszer. A billentyűk nyitó- és zárószelepeket működtetve levegőt engednek az orgona hangképző szereibe, a sípokba, megrezegtetve azokat. Gyakran a hangszerek királyának vagy királynőjének is nevezik.
Pneumatikus traktúra: 19. század közepén feltalált traktúra-típus, mely az orgonák méretének növekedése hatására felváltotta mechanikus trakúrát, a romantikus orgona korában. Működésének lényege, hogy a billentyű lenyomásával sűrített levegőt juttat vékony fémcsövekbe, ezek a csövek nyitják és zárják a szélláda szelepeit, ezáltal nem szükséges emberi erő ahhoz, hogy levegőt juttassanak a sípba (mely nehézkessé vált a mechanikus traktúránál a regiszterszám növekedése miatt).
Redőnyszekrény: Orgonaszekrényfajta, mely nyitható és zárható redőnyök vannak, ebben találhatóak a sípok, ezáltal dinamikus hangzást eredményez.
Regiszterek: A regiszterek az orgonák sípcsaládjai. Másik nevük a játék vagy változat. A regiszterekhez sípok tartoznak, legalább annyi, mint a játszóasztal billentyűinek száma. A regiszterekkel és regiszterkapcsolókkal irányítjuk, melyek a manuálok mellett helyeznek el.
Regiszterrekeszes szélláda: Szélládatípus, ahol a szélládából az azonos regiszterhez tartozó sípok kapnak levegőt.
Szélláda: Az orgonák sípok alatti része. Levegőt osztanak el az egyes regiszterek és a hangokhoz tartozó sípok között. Két típusát lehet elkülöníteni a hangrekeszes és a regiszterrekeszes szélládát.
Traktúra: A regiszterkapcsolók és a regiszterszelepek közötti összeköttetés, az orgona vezérlési elve. Lehet mechanikus, pneumatikus, elektromos pneumatikus és elektromos.
Romantikus orgona: Angster József külföldi tanulmányi útján ismerte meg a romantikus orgonát, mely különlegessége abban állt, hogy szakított a barokk orgonák hangzásvilágával. A korábbi orgonák célja az volt, hogy az ismert fúvós hangszerek hangját vegye át a regisztereivel. A romantikában a fúvós hangszerek helyett vonós hangszerek, mint például a hegedű és a brácsa hangszínének átvétele a cél (Szigeti 1979). Az orgonát már egy teljes zenekarnak tekintették.
A barokk kor végéig nem volt lehetséges a crescendo, vagyis az orgona hangerejének dinamikus változtatása. Eberhard Friedrich Walcker alkotta meg a crescendo-hengert, mely már lehetővé tette a dinamikus hangerőnövelést, illetve csökkentést (decrescendo) (Walcker-Mayer, Werner 1994).
A korszak orgonaépítői azzal a problémával szembesültek, hogy a nagyobb regiszterszámú orgonák kezelése nehézkes volt, mivel az orgonistának nagyobb erőt kellett kifejtenie az orgona lenyomásához, ha a regiszterszám növelésével nőtt a működtetéshez szükséges levegőmennyiség. Walcker alkotta meg a kúpszelepes orgonát, regiszteres szélládával. A korábbi, hangrekeszes szélládától eltérően a levegőrekesz nem az azonos hangokat köti össze, hanem a teljes regiszterhez tartozó hangsort. Ez is megkönnyítette az orgonajátékot, mivel a billentyű lenyomása helyett a regiszter bekapcsolása engedi be a rekeszbe a megnövelt légnyomást. Ez által a regiszterszám növelésével nem nőtt a billentyű ellenállása (Angster 1993; Szigeti 1979; Walcker-Mayer – Werner 1994).
Angster József párizsi mestere, Cavaillé-Coll, aki a korszak, és a történelem, egyik legelismertebb orgonakészítője volt, nagy szerepet játszott a romantikus hangzás kialakításában. Minden egyes orgonáján alkalmazott redőnyszekrényt. A redőnyszekrény leveleit játék közben lehetett nyitni és zárni. Ezekbe kerültek a sípok, így egyenletes hangerő változtatást lehetett elérni (Angster 1993). Cavaillé-Coll gyakran a homlokzati sípok kivételével minden regisztert a redőnyök alá rakott (Walcker-Mayer – Werner 1994). A homlokzati sípok azért nem kerültek redőny alá, mert így nem látszott volna az orgona látványos homlokzatvonala. Angster József a pécsi zsinagógánál redőny alá rakta a homlokzati sípokat is, és a redőnyökre sípmintát festett, így tartva meg a homlokzati sípok látványát az orgonán.
Fontos újítás volt még a romantika korában a pneumatikus orgona, mely szintén a nehézkes billentyűkezelés csökkentése miatt jött létre. A megnövekedett sípszám ellátása miatt az orgonába eresztett sűrített levegő (szaknyelven „szél”) mennyisége is megnőtt. Charles Spackmann Barker találmánya oldotta meg a problémát. A Barker- emelő (vagy pneumatikus emelő, Barker-pneumatika) egy légnyomatú relé, mely a billentyűzet és a szélláda közé került. Ezentúl az orgonista a billentyű lenyomásával a relé vezérlőszelepét zárhatta el, és az így beáramló levegő felemelte az ékfúvókát. A fizikai munkát nem az orgonista, hanem a szél végezte (Angster 1993, Walker-Mayer – Werner 1994, Szigeti 1979).
Ezekkel az újításokkal Angster is találkozott hároméves párizsi tanulmányai alatt. Hazatérve új módszerekkel és Cavaillé-Colltól örökölt, minden apró alkatrész tökéletes megalkotására irányuló szemlélettel kezdett el dolgozni. Patrónusa segítségével kialakított magában egy folyamatos fejlődési vágyat, a tökéletesebbre való törekvést (Szirtes – Vargha 2007).
